Kőszáli kecske vadászat Kirgíziában

Elöljáróban meg kell említenem, hogy elsősorban a vadászmadarakkal való vadászat rabja vagyok. A fegyveres vadászat trófeáinak zöme nem hoz lázba. Ami viszont igen, az nagyon. Ha azt mondom, hogy gímbikát még nem lőttem, de kőszáli kecskét igen, az talán sok mindent megmagyaráz. Gyerekkorom óta vágytam rá…
Egy nagyon jó barátommal sikerült eljutnunk Kirgíziába, hogy ott kőszáli kecskére vadásszunk. Annak ellenére, hogy a magyar iroda javaslata az orosz partnere miatt az volt, hogy Moszkván keresztül repüljünk, én kézzel-lábbal tiltakoztam ez ellen, mert a volt tagállamokba induló repülők a város másik végéből indultak az érkezéshez képest, és a hasonló utat megjárt cimboráim mind panaszkodtak a fegyverek felesleges ki-be léptetésére és az ezzel járó kellemetlenségekre. Tehát alternatívák után kutatva viszonylag hamar kiderült, hogy Isztambulon keresztül utazva semmi problémánk nem lesz, egyből Biskekbe címezhetjük csomagjainkat. Így is lett.
A viszonylag eseménytelen repülőút után kisbusz várt bennünket a reptéren, ami öt órán keresztül vitt tovább a fővárosból az Iszik-köl, Kirgízia legnagyobb tava mentén, aszfaltúton. Aztán egyszer csak megálltunk, és átpakoltunk két UAZ-ba, délre fordultunk, és nekimentünk a Tien-San hegyeinek, jobbára murvás úton. Ennek a szakasznak a két legfontosabb jellemzője a 4028 méteres hágó átszelése volt, illetve az a tény, hogy nyolc óra hosszan “vágtáztunk” 215 kilométeren át egy leginkább a mi Alföldünkhöz hasonló 3600-3700 méter magas fennsíkon. Csak éppen település nem volt egy sem, ha a kínai határt érintő ellenőrzőpontok kalyiba együtteseit nem tekintjük annak…
Kellőképpen elcsigázva érkeztünk meg az alaptáborba, ami öt-hat lakókocsiból állt, szállás a személyzetnek és nekünk, konyha-étkező, szauna, tároló helység, stb. A terv az volt, hogy másnap a következő, 4200 méteres hágóig elmegyünk az UAZ-okkal, majd ahonnan elfogy az út, nyeregbe szállunk, és lóval folytatjuk a vadászlakig, ahol addig leszünk (legfeljebb öt napig), amíg el nem ejtjük a magunk kecskéit. Az idő kellemes, napsütéses 10-15 fokos volt, és mi izgalommal telve, lelkesen ültünk nyeregbe, mikor eljött az ideje. Mivel egyikünknek sem volt a lovaglás új dolog, így viszonylag hamar, mintegy három óra alatt elértük a vadásztáborunkat. Öten voltunk, két fiatal kirgiz kísérőnk volt, és egy középkorú orosz vadász tartott velünk Viszonylag hamar eldöntöttük, hogy barátom a kirgizekkel mozog, én pedig Szemjonnal.
Az érkezés délutánja sok eseményt nem hozott, leginkább nézelődtünk, hogy melyik völgyet vegyük másnap célba. Láttunk egy jó csapatot, amire volt esély, hogy reggel a völgyben legyen, így ennek reményében zártuk le a napot.
Másnap sötéttel keltünk és pirkadattal indultunk. Reményeim a tegnapi csapatról viszonylag hamar szertefoszlottak, amikor a lovak toporgása közepette mi is észrevettük Szemjonnal a két farkast, amelyik az éjszakai kecskelakoma végével bíbelődött. Mondanom sem kell, hogy a nyáj túlélő tagjai magasan a sziklák között figyelték a fő ellenség minden mozdulatát. Egyértelmű volt, hogy a farkast itt az embernél is jobban félik az állatok. Eltekintve az esemény érdekességétől, bosszantó volt, hogy újabb kilométerek álltak elöttünk, hogy valami bizonytalan csapat, bizonytalan bakját terítékre hozhassuk. Közben a szél igen kellemetlenre fordult, amit csak tetézett, hogy lovam egy patakon történő átkelés alkalmával mindkét lábával előrecsúszott két nagy kő közé, és (velem együtt) előrebukfencezett. Mivel bakancs volt rajtam, nem lovaglócsizma, annyira nem meglepő, hogy a kövek közé csúszáskor a lábfejem előrecsúszva a kengyelben megszorult. Így az előrebucskázás során hiába ugrottam le a nyeregből balra, a jobb lábam nem engedett. Szerencsére a ló jól nevelt volt, az esés után azonnal felállt és nem mozdult. Én pedig jobb lábammal a nyereg fölött áthúzott kengyellel, spárgázva álltam mellette, mint valami tornász az olimpiai selejtezőn. Sajnálatos módon jómagam legfeljebb annyira vagyok hajlékony, mint a salgótarjáni síküveg, így viszonylag kilátástalan helyzetbe kerültem, mivel nem értem el saját lábam fejét, hogy kifeszegessem a kengyelből. Kényelmetlenségemet tetézte, hogy bár a távcsövem lerepült a nyakamból, de az ott maradt kamera, távolságmérő és puska a hátamon feszült. Ha Szemjon nem ballag értem vissza, hogy kiszabadítson szorult helyzetemből, akkor vagy máig ott feszítek tótágasban a kirgiz szürkén, vagy egyikünket jobb híján le kellett volna lőnöm…
Mondanom sem kell, hogy ilyen nap után nem volt rózsás a hangulatom hazafelé, és barátommal lelkiállapotunk különbségét csak növelte, hogy ő — bár nem így tervezte — a nap során két bakot is el tudott ejteni. Persze bíztatott, hogy holnap majd jön velem az egyik embere, és bevisznek a “mannásba”, de nehezemre esett felhőtlenül nézni a holnapba…
Aztán másnap, mintha átrajzolták volna a térképet számomra. Reggel valóban hármasban indultunk el (az idősebb kirgiz vadász csatlakozott hozzánk), és egy órányi lovaglás után észrevett egy bakot alig egy kilométerre tőlünk, a hegyoldalban. Lovainkkal addig kaptattunk felfelé, amíg csak lehetett, de egy-két száz méter után csak gyalog tudtuk folytatni a cserkelést. Ettől már az előző nap is kivert a víz, mert körülbelül 3600-3700 méter magasan jártunk, és oxigénből a magamfajta gyereknek errefelé nem sok jutott. Villogtak is a szemem előtt szépen a kék meg lila foltok. Szemjon komótosan ballagott előttem, a kirgiz meg ügyesen szedte a lábát legelöl vidáman cigarettázva!
Aztán egyszer csak lehasaltattak egy kő mögött, és mondta Szemjon, hogy ott a bak, lőjem, mert észrevett, és mindjárt elugrik. Én kikémleltem, ráillesztettem a sziklán álló kecskére a távolságmérő fókuszát és megnyomtam a gombot: 463m! Azt hittem rosszul látok! Újra mértem, újra 463 métert mutatott. És harmadjára is. Mondom Szemjonnak, hogy “Öreg, ez fél kilométerre van!”, mire ő megvonta a vállát, hogy nem mondta mennyire van, csak azt, hogy már lát minket, és elugorhat. Igaza is volt, mert egy-egy vékony riasztófütty elért bennünket. Ám voltunk annyira messze, hogy egyenlőre csak meresztgette a szemét a bak, ugrani nem akart. Úgyhogy rákészültem. Szemben állt, a levetett kabátomra támasztva megcéloztam a szarva hajlatát és lőttem. Nem kis meglepetésemre Szemjon mellettem “rám segített” szabad kézből dragunovjával. A kecske meg sem mozdult. Akkor esett le az agyamig, hogy vagy 45 fokban lövök felfelé, így a vízszinteshez képest fölé lövök, ha ekkora távra korrigálok. Úgyhogy újra töltöttem és most a homlokára céloztam a kecskének. Lövésemre a dragunov adta a kíséretet. Mire újra megtaláltam a távcsőben a sziklát, ahol a kecske állt, az megüresedett.
Szemjon mondta, hogy menjünk, de látva a meredeket, azt válaszoltam erre, hogy akár meg is kövezhet érte, én csak akkor vagyok hajlandó oda felkapaszkodni, ha van miért. Úgyhogy elballagott vért keresni. Jó húsz perc múlva hallom, hogy kiabál, hogy menjek. Próbáltam kérdezni, hogy megvan-e meg milyen, de csak azt hallottam, hogy davaj-davaj - menjek, csak menjek. Mit mondjak? Egyfelől nekem nem húsz percig tartott, másfelől kínzott a kétség, hogy lőttem-e kecskét, vagy lőttek-e nekem egy kecskét. Arra nem is mertem gondolni, hogy nincs ott a bak, mert ugyan miért hívna fel Szemjon? Annál jobban meglepődtem, mikor felérve a sziklához, ahol Szemjon várt, semmiféle kecskét nem láttam. Ő lazán mutatta, hogy itt állt a kecske. Azt hittem agyér-görcsöt kapok! Gondolom ezt ő is észrevette, mert odabökött a szikla egy pontjára mutatva, hogy az ott a kecske vére. Aztán megfordult és a háta mögötti szakadék alja felé intve mondta, hogy az ott meg a kecském 20 méterre alattunk. Ott feküdt. Az én kecském. De vajon ki lőtte?
Leereszkedtünk, és bár én azt gondoltam, hogy majd átforgatom, hogy lássak rajta bemenetet, meg kimenetet, de bizony a másfél mázsa az másfél mázsa ott is, és ez a forgatósdi nem volt egyszerű a sziklák között. Ketten azért megküzdöttünk vele, és megnyugodhattam, mert a szügynél volt a bemenet, a háton a bordák után a kimenet, és a 11,7g-os Vulkán szépen expandált annak ellenére, hogy nagy csontot nem ért. Szemjon viszont acélköpenyessel lőtt, és azt láttuk az előző napi kecskék “segédlövésein”, hogy csontos lövés esetén is “luk be — luk ki” volt a tünete ezeknek a lőszereknek.
A trófea lefejtése után visszaballagtunk a lovakhoz, majd a vadásztáborba. Erről azonban sokra nem emlékszem, mert én újra meg újra csak vadásztam magamban a kecskémre, olyan dózis endorfinnal az agyamban, amiből még hónapok múlva is jó adag megmaradt bennem.
Miután összeszedelőzködtünk elhagytuk a vadásztábort, és visszalovagoltunk az alaptáborba. Ott a trófeák előkészítése volt a fő program, és ejtőzés. A terveink szerint egy kirándulós, körülnézős napra még volt időnk, de a hazafelé vezető utat keresztező hágóról nagyon aggasztó híreket kaptunk — folyamatos hóvihar kínozta. Vadászvezetőnk ezért úgy határozott, hogy inkább a főváros biztonságában kellene eltöltenünk a maradék időt, és amíg lehet, próbáljunk keresztülvergődni a viharon…
Hajnalban hát nekivágtunk, és legnagyobb meglepetésünkre semmilyen nehézségbe nem ütköztünk a hágóhoz vezető úton. Barátommal a második autóban ültünk, és szinte értetlenül néztük a hágót jelző magaslati pontot, ahol egy-két centi hó, ha akadt a tiszta út mentén. Aztán átbuktunk az északi oldalra és tátva maradt a szánk, mert tőlünk úgy ötven méterre Szemjon a negyven centis hóban ásta a megrekedt UAZ-t, a hegyoldalt befedett hóban pedig a szélét is alig sejtettük az útnak és tombolt az orkán. Barátom azonnal csatlakozott ásni, majd visszafelé kihúztuk az elakadt terepjárót. Szemjon ismét nekifutott, törte a havat, majd mikor ismét megfeneklett, megint ástunk, húztuk, és újra nekifutottunk. A következő öt-hat kilométer ilyen nekifutásos-ásásos-húzkodással telt, közben természetesen az orkánszerű szél adta az alapot. Érdekes módon azonban az aggodalom senkire nem nehézkedett, köszönhetően (szerintem) a helyiek — főként Szemjon — eltökélt magatartásának. Bár valószínűleg nekik ez nem volt olyan idegen élmény, mint nekünk… Ami még új volt a számomra, hogy napszemüveg nélkül nem egyszerűen rosszul láttunk, hanem semmit nem láttunk, és nem a szálló hó miatt, hanem a brutális fényviszonyoknak köszönhetően, ami közel olyan vakító volt, mint a hegesztőpálca végén olvadó magnézium.
Végül is baj nélkül megérkeztünk az Iszik-köl partjához, ahol érzékeny búcsút vettünk vendéglátóinktól, és átültünk a mikrobuszba, ami már várt ránk. Innen eseménytelen, “ablakon kibámulós” autózás után érkeztünk Biskekbe, ahol persze hónak nyoma sem volt, kellemes márciusra emlékeztető idő várt. Eltöltöttük azt a maradék napunkat, amit szerintem mind a ketten örömest elcseréltünk volna egy tien-sani napra, majd a reptér felé fordítottuk szekerünk rúdját, és meg sem álltunk hazáig.

Nem kétséges, hogy meghatározó élményben volt részünk, de talán, mint valami mesében az utánunk jövők számára nem kevésbé érdekes, de talán sokkal fontosabb az ilyen utaknak a tanulsága, amiből jócskán jutott, és talán tanulni is lehet belőlük.

A szervező irodát direkt nem nevezem meg, annak ellenére, hogy szándékaik tisztaságában nincs miért kételkednem, de lehet, hogy következő soraimnak nem örülnének.

Aki volt már a volt Szovjetunió területén huzamosabb ideig, az tudja, hogy a helyiek élete nagyban eltér a mienktől. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Ez a másság sok konfliktus forrása lehet, ha mi itthon nem készülünk erre fel. A nyelvtudás nem fontos szerintem, hanem létszükséglet. Szerencsémre én fél évet tölthettem egyetemi éveim alatt — 1994-ben — az Ural vidékén, így még orosz nyelvtudásom elégséges volt, mert a tolmács csak a lényegtelen időszakban volt velünk, tehát vadászaton kívül. Nagyon rendes srác volt, de pont annyira érdekelte a vadászat, mint az űrkutatás a kékmoszatokat. Később azt is elmesélte, hogy nem az a fő feladata, hogy nekünk fordítson, hanem sokkal inkább az, hogy ne maradhassunk a területgazdával kettesben, mert akkor esetleg lepaktálhatunk az iroda kárára. Persze miután ezt megbeszéltük, ő diszkréten el is vonult aludni. Mi pedig folytathattuk a csevegést a házigazdával — és bár természetesen “nem kerültünk az iroda mögé”, sok érdekeset megtudtunk.
A vadásztatás szemlélete pont az ellenkezője volt, mint a Magyarországi tapasztalataim. A trófea érdekelte a kirgiz vadászokat a legkevésbé. Föl nem foghatták, minek utaztunk ennyit egy méteres “csontért”, mikor majdnem ugyanakkora hús viszi, mint az alaptábor melletti harminc centiset, csak az omlósabb. Nekik természetes volt, hogy ahogy a vendég leadta a lövését a kiszemelt trófeásra, ők félautomata fegyvereikkel tüzet nyitottak a nyáj többi tagjára, hogy a konyhának is jusson. Az augusztusban kint járt cimborám lövését másik 59(!) követte. Ott a hús az érték.
Az elejtés körülményeinél a közös nyelv fontossága még inkább kiéleződik. Mint utaltam rá, barátom “érdekes” módon lőtte két kecskéjét. Bár előre leegyeztettük, hogy addig nincs lövöldözés, amíg nem ejtettük el kecskéinket, kísérőink ragaszkodtak hozzá, hogy sebzett kecskére ők is lőhessenek (augusztusban is így indult…). Szóval barátom a két kirgizzel egy völgy, katlanban végződő vége felé lovagoltak, mikor balról jobbra, előttük mintegy 300 méterre egy nyáj futott keresztül. Volt benne két jó bak. Leugrottak mindannyian a lovakról, gyors elhelyezkedést követően barátom rácélzott a nagyobbik bakra. Látta, hogy a lövés fölé ment, porzott a sziklán. Második próbálkozását nem látta hova megy, de már hallotta, hogy mellette a kirgiz vadász is elsütötte fegyverét, és a kecskéje összeesik. Ha már így alakult, gondolta barátom, lő magának valahogy egy kecskét! A másik bakot, amint az a gerinc előtt megállt egy pillanatra nyakon lőtte. Az jelzésképpen tűzberogyott. Barátom örült, és mutatta a kirgiz vadásznak, hogy végre megvan a kecske. Az meg mutatta az ujjain, hogy igen, kettő is! Persze a barátom tiltakozott, hogy nem, az elsőt nem ő ejtette el, azért lőtte meg a másodikat. Erre a kirgiz elmutogatta valahogy, hogy a barátom az elsőt is megsebezte, ezért lőtt ő rá. Megegyeztek, hogy felmásznak értük, és megnézik mi is volt. Valóban, a barátom futtában blatton lőtte az első, nagyobbik kecskét, ami ettől valószínűleg magától is hamarosan összeesett volna, de a második fegyverből érkező gerinclövés egyből megakasztotta vágtájában. Barátom érzései elég vegyesek voltak…
A nyelv azért is nagyon fontos, mert úgy összezárva lenni a vadászokkal, hogy nem lehet velük kommunikálni, még annál is idegenebbé tesz minket, mint amennyire egyébként vagyunk. Amíg nem ismertek meg minket, addig semmibe vettek, ezt bátran állíthatom. A vadásztáborba menet megkérdeztem őket, hogy mikor volt a terület előttünk utoljára zavarva. A válasz zsigerből jött: augusztusban az utolsó magyar csoport járt itt utoljára. Megérkeztünk a kalyibába, és mi várt minket ott? Egy frissen szétdarabolt kőszáli kecske. Zavarba jött vadászaink valamilyen moszkvai vendégekről kezdtek el magyarázni, akik szinte itt se jártak, csak véletlen ide került ez a hús. Mi pedig összenéztünk, leültünk és elmagyaráztuk nekik, hogy miért is vagyunk itt. Láthatóan megértették, mert utána már nem akartak megvezetni minket, sőt kellőképpen kitettek magukért.

A magyar irodával szemben csak egy kritikám merült fel a vadászattal kapcsolatban, hogy a reklám érdekében feláldozták a realitást. Szerződés szerint legalább három alkalommal rá tudtunk volna lőni háromszáz méteren belülről három különböző kecskére. Ez nemes egyszerűséggel képtelenség. A kecskék ötszáz méterről elmentek az ember láttán, még az üzekedés ideje alatt is, és mivel gyakorlatilag nincs takarás, ezért csak kivételes alkalmakkor lehet közelebb kerülni hozzájuk. Ezt tudniuk kellett volna — de fogalmuk sem volt róla. A helyiek, mikor erről kezdtük faggatni őket, csak csóválták a fejüket, hogy szép bakot közelről nem fogunk lőni (nem véletlen érték meg azt a szép kort). A másik, ami igazság szerint nem kellene, hogy érdekeljen, mert ha a csomag áráért érdekel a vadászat, akkor majdnem mindegy, hogy az hogyan oszlik meg, de csak majdnem… A vadászat 4150 dollárba került a repülőjegy nélkül. Az iroda leszervezte a vízumot. A repülőt én szerveztem, az iroda foglalta le. Ahogy megérkeztünk, onnan a helyi vadásztató és emberei vettek minket gondozásba, a moszkvai iroda a “tolmáccsal” képviseltette magát. Amikor magunkra maradtunk a területgazdával, akkor ő “megsúgta”, hogy amennyiben valaki ki akarna jönni, és nincs ennyi pénze, keresse direkt őt, és a kecske 2800 dollárból kijön. Elgondolkodtam, hogy kaptam-e a közvetítő irodától olyan szolgáltatást, ami ért 1350 dollárt. A válasz egyértelmű, de mégsem érdekel, mert az a néhány nap átrendezte elég rendesen a gondolatvilágomat — többször is.
Egyrészt van lovam, sokat lovagoltam, hogy felkészüljek. Futni is eljártam, hogy kondiba jöjjek. Nem dohányzom évek óta, bíztam benne, hogy az oxigénhiánnyal is megküzdök valahogy. Az első pofon ott jött, amikor hegyet kellett másznom. Tévedtem, nem tudtam az oxigénhiánnyal megküzdeni. Legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. Barátom a kirgizeket megszégyenítve szedte a lábát, pedig az ötvenhez közelebb van, mint a negyvenhez. A legrosszabb a kövér amerikaiak képe volt a vadászkatalógusokból, akik átsejlettek a szemem előtt villódzó foltok közt a nagy trófeáikkal. Meg is kérdeztem alkalomadtán Szemjontól, hogy azt hittem felkészültebb vagyok egy százötven kilós nyugdíjas vadásznál egy hegyi vadászatra, mégis mi lehet velem a baj? Először nézett, majd vigyorogva annyit kérdezett, láttam-e videót is arról a kecskéről, amit ők elejtettek? Merthogy az náluk úgy szokott történni, hogy vagy meghal az ember a kecskéért mint mi, vagy kocsiból lőnek egyet ami jó esetben elmegy hatvan centiig, és ráhúznak a fotó kedvéért egy farkasok vagy helyi vadászok által lőtt kapitális tülköt. Mit mondjak, megnyugodtam. Kirgiz kecskét lőni, ha az méter feletti szarvat hordoz, nem egyszerű, fel kell rá készülni. Nem adja az a bak ingyen. Megkérdezte Szemjon, hogy én jót vadásztam-e, mondtam neki, hogy persze, mire ő:— Na, ez a lényeg, a többi nem számít!

Befejezni ezt a beszámolómat mindenképpen csak jó dolgokkal szeretném, mert a történet ezt érdemli, úgyhogy amit nem lehet elfelejteni:

Fantasztikus, lélegzetelállító szépségű a táj, kristálytiszta levegővel. Ez sokszor megtéveszti az embert, mert a távolságérzékelést rendszeresen megtréfálja az a tény, hogy sem por, sem pára nincs a levegőben. A távoli lövések is pont ezért nem is tűnnek annyira távolinak.
Akit nem csak a vadászandó faj, hanem általában az állatvilág érdekel, annak a Tien-san meseország. A kőszáli kecskén kívül láthattam Tien-san argalit, farkast, pocoknyulat, kerecsent, szirti sast, saskeselyűt, kis sólymot, hajnalmadarat, szirti foglyokat, havasi csókát, hósármányt, fakó, barát vagy füles keselyűt (nem tudom melyik volt) csupa olyan fajt, ami nekünk a legkevésbé sem megszokott látvány. És szerencsémre a pocoknyúlon kívül az összes ilyen fajt fel tudtam venni kamerámmal, ami külön öröm volt számomra. Azt képtelenség volt lekapni, úgy cikázott a kövek között.
Boldog voltam, hogy .308 Win. Steyr SSG sport puskám annak ellenére, hogy a lovas incidensem során odacsaptam a csövét egy sziklához, ilyen távolságból is terítékre hozta hőn áhított kecskémet.

De a mindent elhomályosító élmény mindenképpen az marad számomra, hogy ilyen elképesztő méretekkel bíró tájon a szabadság végtelen érzetével arra a vadra vadászhattam sikerrel, amire gyerekkorom óta mindig is vágytam.

Terényi Gábor

A hágó odafelé még barátságos volt…	A vadásztábor - volt kínai őrbódé.	A lélegzet eláll
Néha gyalog sem könnyű…	És megint eláll a lélegzet	Megkaptam amiért jöttem!!!!
A farkasoknak ingyen volt , nekünk 15 kecske ára…	A farkasok kecskéből is beérték kapitálissal	Ahol még a ló is felborul
Hazafelé az alaptáborba	Visszafelé a hágó már nem volt olyan barátságos	Az Iszik-köl már hómentes volt…