Himalája Északi részén vadásztam
Dzsungar-altaj: Kőszáli kecske, 2003

Az Interneten barangoltam a vadászatszervezők honlapjai között, és megakadt a szemem egy elrejtett jelzőn: "Nehéz hegyi vadászat lóval, Ázsiában". Nehéz?! Lóval! Ázsiában! Mit is jelenthet az, hogy nehéz? Cikáztak gondolataim, keresve a választ saját kérdéseimre. Ugyan, csak a Mecsek lankáin lovagoltam még, és azt is csak évekkel ezelőtt. Továbbhaladva az ajánlatban kiderült, hogy Kazahsztánba, kőszáli kecskére szólt a vadászat. Rögtön fel is hívtam a vadászatszervezőt, Ő elmondta, hogy egy kiemelkedő, kísért, vadászatban lesz részünk, biztosított, hogy a legjobb vadászokat adják mellénk és a legszebb trófeás kecskebakokat, mutatják meg. Mivel a jelzőt komolyan vettem, így elkezdtem a felkészülést a vadászat megrendelése után. Rendszeresen kijártam Mánfára lovagolni. Nem csak a lovaglást élveztem, hanem festői oldaláról is megismertem a Mecsek dombjait és völgyeit. Indulás előtt három nappal Schilinger Ervin barátom meghívott egy fél napos lovas túrára, Mecsekjánosiból Kőlyukra. Hazafelé úton, vágta közben hátamra leestem a lóról. Pár perc pihenő után felültem a lóra, és sikeresen visszaértünk.
Eljött az indulás ideje. Éjfélkor csörgött az órám, ki akartam pattanni az ágyból, de ez nem sikerült, iszonyú fájdalmat éreztem a hátamban, amit eddig nem. Csak segítséggel tudtam lemenni a lépcsőn, és beülni az autóba. Újabb kérdések: Elinduljak? Fel tudok ülni a lóra? Budapestig, szörnyű fájdalmak között telt el az út. Meg is hagytam a sofőrömnek, mielőtt visszaindul, telefonáljon rám, hogy el tudtam-e indulni. De a telefon már Frankfurtban ért, az alma-atai repülőgép indulása előtt. Kazahsztáni főváros repterén két órás várakozás után kiderült, hogy nem érkeztek meg a fegyvereink. Egy napos városnézéssel töltöttük időnket az Alma-atyja nevű városban. Megnéztük a főteret, vadászboltot, Helyi Múzeumot és kipróbáltuk a nemzeti ételeket is (kumisz, ló-, birkahús). Harmadik nap hajnalán elmentünk a helyi utazásszervező iroda repterére (sztyeppére), és felültünk az AN2-es repülőgépre. A matuzsálemi repülő fémszerkezetben, padokon ültünk egymás mellet, és nekem nem egyszer kicsordult a könnyem a fájdalomról. Eszembe is jutott a repülős közmondás: "Repülni csodálatos, de legcsodálatosabb a leszállás." Egy nagy tó (Ala tó) melletti kopárt legelőre szálltunk le. Több órás várakozás után megérkezett egy Ural teherautó, platójáról két olasz vadász szállt le, látszott rajtuk a többnapi vadászat. Két argalit lőttek, de nem voltak kapitális méretűek, panaszkodtak a hidegre, a nagy távolságokra. A katonai terepjáró hat óra elteltével érte el az alaptábort. Itt kazah vadászok és kísérőik fogadtak mindeket. A táborban két nagyobb sátor és két jurta volt felállítva. A jurtákban helyeztek el minket, ahol nem volt fűtés (október eleje, 1600m magasságban). Másnap reggel a fegyvereket belőttük. Kiosztották a kísérő vadászokat, és elkezdődött a málházás az alacsony, vékony, borzas szőrű, keféletlen lovakra. A nyergekből kilátszott az acél csőkeret, a fatámasz, és az autógumi darabok. Ettől függetlenül, mire minden felkerült a lóra, és én is felültem, igen kényelmes lett. Vadászom Isa sima arcú, szúrós szemű, középkorú, lovászunk Bosaga alacsony, kalács képű, mosolygós szemű kazah. A délelőtti napsütésben mind a 16-an elindultunk a hegyekbe. A magaslati legelőkön haladtunk, mely igen csodálatos domborzati viszonyaival, árnyék és fény hatásaival jókedvre derített minket. Először Bosaga rákezdett egy helyi népdalra, és utána én is elénekeltem neki a "Márminálunk babám" című magyar népdalt. Két óra lovaglás után fiatal kecskebak méltóságteljesen haladt el előttünk, kb. 80-100 cm lehetett trófeájának hossza. Hármasban még találkoztunk vadbirka csapattal, melyek nyugodtan legelésztek a hegy oldalain. Érdekes módon ebédidőben újra találkozott a csapat. A négy hivatásos vadász és mi négyen összeültünk, és megbeszéltük, hogy 110 cm alatt nem lövünk bakot, fölötte jutalmat adunk a vadászoknak. Ebéd után mindenki elindult a saját vadászösvényén. Magas és meredek hegyek között, sokszor kőfolyamokon keresztül haladt az utunk, a lovak magabiztosan lépkedtek a kövek és a sziklák között. Hegygerincekre felérve leszálltunk lovainkról, és távcsöveinkkel, pontosabban az én távcsövemmel kémleltük a völgyeket. Egy alakalommal elkértem Bosaga ütött-kopott, orosz távcsövét, míg ő elment egy felderítő útra. Hosszasan fürkésztem én is a tájat, mikor a távcső látterébe lassan bebandukolt egy bogár. Máskor is előfordult már, hogy rászállt egy katica és az optika üvegén átmászott. Megfordítva a távcsövet, nem láttam a külső üvegen semmit. Tüzetesen megnéztem a kisebb lencsét is, de kívül nem volt rajta rovar. Fordítva belenéztem, és láttam, hogy már két bogár élvezte a távcső biztonságát belülről. Mint kiderült, a bogarak a távcsőben laktak. Hangos kuncogásomra Isza hátranézett és csöndre intett. Meg is volt rá az oka, mert a szemközti hegyoldalon a kecskék kezdtek gyülekezni az esti legelésre. Kb. 400m-re kiállt egy szép kecskebak. Vadászom lövésre késztetett, de én nem vállaltam fel ezt a nagy távolság miatt. Láttam rosszalló tekintetét, hogy miért nem lövök. Átnyújtottam fegyverem, és mondtam neki, hogy próbálja meg Ő. De csak a szája volt nagy, lövése nem talált. Ezután megkerestük lovainkat, Bosaga is visszatért. Esténként a táborunkat mindig egy forrás közelében vertük fel. Lovainkat lemálháztuk, vizet vettünk, felraktuk a teát a kínai vízmelegítőre, felvertük sátrainkat, lemálháztuk lovainkat, az állatokon lévő pokrócot beraktuk a sátorba, utána ihattak hátasaink. Már sötétben, sátorban fekve fogyasztottuk el a vacsorát. Kazah barátaim esti toalettje annyiból állt, hogy levetették bakancsukat, és bebújtak a hálózsákba. Reggel ugyanez, csak fordítva történt meg, az általában fagypont körüli hőmérsékleten.
Isza reggeli után felment gyalog a közeli oromra, és onnan integetett nekem. Felvettem a winchester 300-asomat, és én is utána mentem. Három kecskebak legelészett a reggeli napsütésben. Iszakkal együtt elkezdtük a cserkelést, hogy minél jobb pozíciót vegyünk fel. Kúszva, négykézláb közelítettük meg a bakokat. 100-150m-re lehettek, mikor Iszak keresztbe feküdt elém, és a bakot kiválasztva kiadta a parancsot, lőj. Az állatok nyugodtan legelésztek, mit sem sejtve az előttük álló megtiszteltetésről, hogy egyikük trófeámul fog szolgálni. A lövés pontos volt, és azonnal végzett az állattal. De az örömbe üröm vegyült, mikor a közelébe értünk, és megadtuk a végtisztességet számára. A trófea csak 102 cm-esnek bizonyult. Így én boldogan, de kazah társaim szomorúan nézték a vadat. Még azt sem engedték meg, hogy lefényképezzem, azonnal visszaindultunk a táborba, és újra lóra ültünk. Egész nap, még a gyenge havazásban is kerestük az újabb trófeásokat. Csak a délutáni, több órás távcsövezés után, meredek sziklafalon talált Iszak újabb lőhet kecskebakot. Lovainkat hátrahagyva, hosszas cserkelésbe kezdtünk, mindig úgy, hogy a kecskék ne láthassanak meg minket. Az utunk sűrű bozótoson, kőfolyamon átvezetett. Végül kiértünk egy kőpárkányra, melyen csak egy ember fért el. Isza nagy nehezen elmagyarázta nekem, hogy melyik kecskére kell lőnöm. Az állat 200-250 m-re lehetett, szép erős, egészséges bak állt előttem. Egyik lábam biztosan állt, a másik egy kiugró kődarabon remegett. Hosszas készülődés után célba vettem a bakot. A lövés után a bak megugrott, jelezte a találatot, pár lépés után megállt. Isza bíztatott az ismétlésre, de én nem láttam a bakot, mivel a bozót mögött állt. A nyáj felugrott és rohanásba kezdett, elvitte magával az én kecskémet is. Isza elment utána megkeresni, engem visszaküldött a lovakhoz. Egy óra gyaloglás után visszaértem hozzájuk. Mivel hátasom mindig unszolni kellett, letörtem egy botot, és a várakozás alatt mintákat faragtam rá. Vadászom csak két óra múlva tért vissza, az erős szürkületben. Azt mondta, hogy a vérzés folyamatos, holnap majd megkeressük. Már sötétedett, mikor felültünk a lóra, és én az új pálcámmal noszogattam. Erre Isza odajött, kivette a kezemből és eldobta, mondván kazah tradíció szerint csak ostorral lehet bíztatni a lovat. Teljes sötétségben mentünk vissza az első kecskémhez, fotókat készítettünk, kizsigereltük, felültünk a lóra, és még éjjel, hat óra lovaglás után elértük az alaptábort. Két napig az alaptáborban tartottak, és nem voltak hajlandók kivinni a területre. Csak a harmadik nap reggelén, újabb vadásszal indultunk ki, felmálházva, hárman a hegyi legelőkre. Délelőtt az egyik hegygerincen megpillantottunk néhány farkast, de gyorsan eltűntek a szemünk elől. Lovainkkal átmentünk a gyorsfolyású patakon, majd egy hosszú völgy végén felmentünk a hegyre. Az esti órákban a hegyről letekintve láttunk elkóborolt lovakat és a legelőre induló kecskenyájat. Táborunk kb. 2100 m magasan volt. Hajnalban gyalog indultunk el Sayak nevű, új vadászunkkal, hátrahagyva Tired nevezetű lovászunkat. Hágóra kiérve, Sayad hosszas távcsövezés után, három völggyel odébb rámutatott egy kőfolyamra, melyen én csak három szürke pontot láttam. "Gyerünk"- mondtam neki, és elindult a cserkelés. Négy órán keresztül, sűrű bozóton, havas, csúszós kőfolyamon keresztül közelítettük meg a három kecskebakot. Állataink egy fenyves által körülölelt sziklafolyam szélén legelésztek. Úgyhogy utunk a tűlevelűek takarásában folytatódott. Halkan tudtunk menni, mivel az alattunk lévő nedves tűszőnyeg néhol 50-60 cm is volt. Lassan, lépésről lépésre közelítettük meg a háromtrófeást. Sayak előreküldött, mivel a trófeás vad már csak 80m-re volt tőlem. A fák ritkultak, kerestem a megfelelő lehetőséget a lövésre. Letérdeltem, de ekkor térdem egy faágra ért, kis reccsenéssel. A kecske felnézett a legelészésből és szökellésre merevítette lábát. A célkeresztem a nyakán, és egy pillanat múlva már lőszerem is ott volt. A szökellés elmaradt, és a 112cm hosszú trófeájú kecskebak leroskadt. A végtisztesség megadása után kizsigereltük, és egy darab húst is levágtunk belőle, melyet majd később, a pataknál megfőztünk. Hátunkra vettük a trófeát, és felváltva vittük le a patakhoz. Estére értünk vissza az alaptáborba, és onnan rögtön indultunk is tovább. Másnap reggel értünk vissza az Aral tó mellé, a repülőtérre. Az AN2-essel megérkeztek az új vadászok, természetesen frissen, üdén, és láttuk, hogy ugyanazt olvassák le rólunk, mint mi az olasz vadászokról. A repülőt egy odavontatott pótkocsiról megtankolták, és újra zötykölődtem a repülőn, és eszembe jutott, hogy mire lóra ültem a hátam se fájt már. Leszálltunk a főváros melletti legelőn, és várakoznunk kellett, mert egy újabb vadász csoport indult vissza az Altájra. A germán vadászok felültek a repülőre, felbőgött a motor, elindult a gépezet, de egy kisebb kör után visszajött, és kiszállították az utasokat. A kapitány kiszállt a repülőből, és a hevenyészetten felépített raktárból kihozott egy alumínium létrát, kombinált fogót, kalapácsot, csavarhúzót. A létrát felállította a légcsavar elé, felment rá, és buzgón elkezdte szerelni a matuzsálemet. Mi nyugodtan, de érdeklődéssel figyeltük a javítást. De azok a vadászok arcán kétely volt felismerhető, akikre még várt az út. Végül a repülő elment, és pár óra múlva mi is hazaérkeztünk.
Az interneten néztem, a hírek között, nem történt-e baleset Kazahsztánban. De a hírek között nem találtam ilyet, így újra a vadászatszervezők honlapjain találtam magam.

.		.