A vadászember érdeklődését egy-egy térség élővilágával kapcsolatosan érthető módon elsősorban a vadászat tárgyát képező, vadászható állatfajok, a “vadállomány” kelti fel. Ahhoz azonban, hogy az adott térség vadfajainak “működését”, titkait igazából megérthessük, legalább érintőlegesen át kell tekinteni az ott kialakult élő- és élettelen környezetet, az élőhelyet, a helyi körülményeket.
Egy-egy térség flóráját és faunáját évmilliók során igen számos tényező alakítja, változtatja, építi fel, vagy rombolja le. Ezen tényezők egyes elemei az élőhely többi tényezőjére is képesek jelentős befolyást gyakorolni, gondoljunk például egy vulkánkitörésre, a bozóttűzre, árvízre, egy sáskajárásra, vagy egy 4-500 fős elefántcsorda pusztításaira szűkebb környezetében.

Az elefántok helyenként nagy foltokban kipusztítják a fás szárú növényzetet.

Az újkori történelemben azonban elsősorban az EMBER az, aki alapjaiban képes az élő- és élettelen környezetet megváltoztatni, méghozzá a legpusztítóbb természeti katasztrófákkal azonos mértékben. És ehhez a pusztításnak nem kell szándékosnak lennie, elég, ha az ember csupán a saját létfeltételeinek, kényelmének megteremtésén fáradozik. Városokat, utakat épít, bányászik, növényeket termeszt, állatokat tenyészt, mocsarakat csapol le vagy duzzasztógátat épít, fűt és hűt, vagy csak egyszerűen “civilizált” társadalomban ÉL, fogyaszt és más élőlények által hasznosíthatatlan hulladékhegyeket termel… Így van ez Afrikában is, ahol a változás sokkal szembetűnőbb és gyorsabban zajló, mert bár a kontinens belseje — Fekete Afrika — sokáig megőrizte ősi, harmonikus állapotát, mégis látszanak már rajta helyenként a “legmodernebb civilizáció” durva sebei. Szerencsére Afrika nagy, nagyon nagy… és szerencsére az EMBER talán tanul a saját hibáiból, legalább részben megpróbálja jóvátenni pusztításának következményeit.

Az afrikai kontinensen ennek legjobb példája Dél-Afrika, ahol az 1800-as években az intenzív mezőgazdasági termelést és állattenyésztést folytató búrok 50-100 év alatt formálisan kiirtották az ott élő nagyobb testű állatfajokat, mint a kafferbivaly, az elefánt, az orrszarvú, vagy a zsiráf. Tették mindezt a mezőgazdasági termelés, és az állatállomány több legelője érdekében, csak kevésbé a húsért, vagy vadászszenvedélyből. A korabeli európai — főleg az angol — sajtó tele volt a komplett elefánt, vagy bivalycsordákat kipusztító, “hosszúpuskás-búrkalapos” különítményekről szóló történetekkel, rajzokkal, később fotókkal. A búrok kedvenc használati és exportcikke volt az elefántcsonton kívül a víziló, vagy orrszarvú bőréből készült korbács, a bivaly bőréből készült koffer, csizma és öv, vagy a zsiráf hasított bőréből font 8-10 méter hosszú ostor, amellyel a korabeli fő közlekedési eszközök — a hatalmas “búrszekerek” elé fogott 6-12 ökröt hajtották… Magam is láttam hasonló fotókat és tárgyakat Namibiába bevándorolt búr családok régi családi ereklyéi között. Az 1900-as évek elején ezek az állatfajok Dél-Afrika legtöbb területén gyakorlatilag kipusztultnak voltak tekinthetők. Kittenberger így számol be egyik írásában 1910 körül a kelet-afrikai elefántcsont árának emelkedésérő: “…hálistennek úgy látszik, a búrok hatalmas elefántcsont készletei kimerülőben vannak…”

Dél-Afrika ma az Afrikai kontinens természet- és vadvédelmének élharcosa, óriási nemzeti parkjaiban a visszatelepített afrikai nagyvadfajok hatalmas tömegei találhatók. A Krüger Nemzeti Park és a hozzá társult intézmények a természet- és vadvédelmi oktatás, kutatás fellegvárai a kontinensen, sőt világviszonylatban is. Dél-Afrika példáját egyre több afrikai ország követi…

Dél-Közép-és Kelet-Afrika jelentősebb Nemzeti Parkjai,vadvédelmi területei az 1990-es évek végén.

Sokan “féltik” Afrikát a változásoktól. Felesleges… Az már régen megtörtént, sőt szerencsére helyenként már meg is fordult. Afrika nem fog Európa csapdájába esni, nekünk itthon több a félnivalónk!

Namibia mint a vad élőhelye

Namibia domborzati, geológiai és éghajlati viszonyai rendkívül változatosak, így az adott földrajzi helyzeten belül több élőhely típus is kialakult itt, óriási szélsőségekkel. A vadon élő állatfajok élőhelyi körülményeit tekintve éghajlatilag 3 fő élőhely típust különböztethetünk meg, amelyek egymástól igen markánsan különböznek:

1. A Namib-sivatag és vonzáskörzete, amely gyakorlatilag a partmenti 150-200 km-es sáv. Ez egy rendkívül szélsőséges, száraz élőhely, egészen sajátos növény-és állatvilággal. Az éves csapadék itt 0-50 mm, az élet bölcsőit az időszakos folyómedrek környéke jelenti.

A Namíb-sivatagban alig van növényzet, ezért itt nagyobb testű állat nem él meg.

Azonban a kiszáradt folyó medrek mentén az Oryx csapatok nemritkán ide is elkalandoznak

2. Az Okavango térsége és Caprivi folyóvízben és mocsarakban gazdag környéke. Vízparti és mocsárerdők, humuszban gazdag talaj, az élővilág fajgazdagsága óriási. Éves csapadék 500 mm feletti, esős évszakban jelentős elárasztott területek vannak.

Elefántok az Okavangó papirusszal borított partján.

3. A kettő között elterülő térség, a sűrű bozóterdők, a bozótszavannák és füves szavannák. Száraz évszakban csak bizonyos ideig tartják meg az életet adó vizet az időszakos folyómedrek mélyebb szakaszai és a lankák közti lefolyástalan teknők, a “vízlyukak”. Ez a terület képezi Namibia területének mintegy kétharmadát és hordozza magán az országra tipikusan jellemző táji arculatot, reprezentálja jellemző élővilágát. Ezen térség jelentős részét teszi ki a korábban már említett “Farmland”, ahol 5-20 ezer ha, vagy akár még nagyobb területű, jelképes kerítéssel ellátott magán- és állami birtokok is vannak, melyeken növénytermesztés, állattenyésztés vagy vadgazdálkodás-tenyésztés, stb. folyik, esetenként vegyesen is. Ugyancsak ezen térségben találhatók az egyes törzsek “Homeland” területei valamint néhány vadvédelmi terület és az Etosha Nemzeti Park.

Namibia főbb élőhely típusai a csapadékellátás és domborzat szempontjából.

A térség óriási méretei miatt észak-déli irányban több szélességi fokot is felölel és csapadékellátottság szempontjából 3 részre osztható. Ezen belül mindhárom részt domborzatilag 2 élesen elkülönülő részre osztja még a vízválasztót is jelentő hegyvonulat, amely észak-déli irányban mindhárom csapadékzónán végigvonul, a csapadékmennyiség meghatározta élőhelyi feltételeket a domborzati viszonyokból adódó különbségek révén tovább differenciálja:

a./ Északi rész : éves csapadék mennyisége 400-500 mm, a vízkészlet sokáig kitart.
b./ Középső rész : éves csapadék mennyisége 300-400 mm, a vízkészlet közepesen fogy.
c./ Déli rész: éves csapadék mennyisége 200-300 mm, a vízkészlet gyorsan fogy.

Ezek a körülmények meghatározzák az egyes részeken megtelepült élővilág faji összetételét, illetve az itt élő nagyobb testű állatok, madarak vándorlási kényszert jelent.

A hegyvidéki részeken az esős évszakban lezúduló víz gyorsabban eltávozik, csak a szakadékok mélyén és egyes lefolyástalan völgyekben marad meg, a meredek, sziklás hegyoldalak növényzete gyér, a hegyek sokszor áthághatatlan akadályt jelentenek.

A domb-és síkvidéki részek növényzete az északi részen dúsabb és fajokban gazdagabb,
itt mezőgazdasági termelésbe vont területek is vannak (Owamboland, Otjozondjupa),ahol kukoricát, burgonyát és kölest is termesztenek (pl. kukorica termésátlag 4-4,5 t/ha).
A középső és déli rész erősebben csapadékfüggő területein a farmokon az állattenyésztés (szarvasmarha, karakuljuh, kecske) és a vadgazdálkodás dominál, de nagyok a különbségek. Öreg namibiai farmerek mondása szerint amíg északon 10 hektáron megél egy szarvasmarha ,addig a déli részeken ugyanekkora területet kell számítani 1 juhra !!
(Úgy látszik Afrikában már korábban kitalálták a környezetterhelés fogalmát…!)

Jellegzetes namibiai növényzet:

Természetesen az előzőekben írtak okán általános értelemben vett, egész Namibiára általánosan jellemző növényzet nincsen, mivel a különböző élőhely típusokon a jellegzetes növényzet más és más. A növényvilág fajgazdagsága úgy a lágyszárú és fás szárú, mint a pozsgás növények vonatkozásában olyan mértékű, hogy meghaladja a legszűkebb körű ismertetési lehetőség határait is. A növényzet szinte hihetetlen alkalmazkodóképessége a szélsőséges élőhelyi viszonyokhoz, a legrafináltabb túlélési technikák elkápráztatják az embert: ki gondolná, hogy a közismert Majomkenyérfa (Baobab) vagy a kevésbé ismert tüskés Nara-tök a tevékhez hasonlóan vízkészleteket raktároz el magának…? A szavannákat borító fűfélék, a hatalmas bozóttengert alkotó cserje- és akác félék, vagy a jobb adottságokkal rendelkező részek Koker-, Tamboti-, Mopani-, Marula és egyéb fafajokból álló erdei mellett a nedvesebb részeken és a városokban mindenütt látható különféle pálmák és cikászok tömege között azonban, csak a botanikus ismeri ki magát. Mégis van azonban néhány olyan növényfaj, amelyekkel biztosan találkozik az utazó jártában-keltében és amiket a természet közeli beállítottságú vadászember nem árt ha ismer, vagy legalábbis hallotta már a nevüket.

A lágyszárúak közül a füves-és bozótszavannákat nagy tömegben borító, de másutt is általánosan jelenlévő fűfélék rengeteg faja közül az egyik leggyakoribb és a fűevő állatok tápláléka szempontjából a legjelentősebb a Kék bivalyfű, ez a 70-80 cm magasra növő, széles levelű, erős szárú fűféleség. Egyre több helyen mesterségesen is termesztik, vadtakarmányozásra is használják vadföld, vadlegelő, vagy szárított, bálázott széna formájában.
A pozsgás növények közül különlegessége miatt a kizárólag Namibiában, a Namib-sivatag peremén előforduló Welvitschia (Welvitschia mirabilis), a 2000 éves kort is elérő eleven botanikai őskövület…
A fás szárú növényekre jellemző a rendkívül lassú növekedés és a tüskék. Igen kevés fa-vagy cserjeféle található Namibiában, amelynek nincsenek tüskéi. A közismert óriási Baobab északon fordul elő. A Kalahari Show című filmből ismert vadgyümölcs a Marula, amelynek lehullott erjedő gyümölcse az állatoknál “berúgási” tüneteket okoz. A hatalmas “bush” legjellemzőbb fás szárú növényei az akác félékhez tartozó Camelthorn, amelynek lombozatát a zsiráf, jellegzetes termését a kudu igen szívesen fogyasztja. A cserjék két gyakori és “hírhedt” reprezentánsa a Hakibush (Horgasbozót) és a 8-10 cm-es tüskéket növesztő Whitedorn (Fehértüske).

A Camelthorn ágai közé szívesen építik lakótelepnyi fészküket a Telepes szövőpintyek.

Namibia állatvilágáról általában:

Az európai nagyságrendekhez szokott ember számára elképzelhetetlen a Kalahári térségének hihetetlen fajgazdagsága. A természet iránt fogékony vadászember idehaza is a vadászat, a természetjárás fontos részének tartja a környezet más élőlényeit, élvezettel hallgatva a madárdalt, megfigyelve a madarak vagy más apróbb állatok tevékenységét, vagy a rovarvilág sürgés-forgását.
A hasonló beállítottságú “elsőbálos” afrikavadász először megdöbben a szélsőséges namibiai élőhelyek számára váratlan nyüzsgésétől, aztán ezer kérdése van…
Éppen ezért néhány mondatban említést kell tenni a “vadászat tárgyát” képező vadfajokon kívül azokról az egyéb állatfajokról is, amelyek a térséget benépesítik, megemlítve egy-egy jelesebb képviselőjüket.

Ízeltlábúak, rovarok:

A választék elképzelhetetlenül sokféle. A teljesség igénye nélkül: legyek-szúnyogok-vadméhek és darazsak — lepkék-cserebogarak — sáskák-szöcskék-tücskök-hangyák rengeteg faján és változatán kívül meglepően nagy a száraz vidékeken is a vízirovarok, evezőlábúak, csíborok, szitakötők fajgazdagsága is. Természetesen igazi vadonhoz illő módon, hasonlóan széles még a sokakban furcsa érzéseket keltő pókok és skorpiók skálája.
A rovarvilág sajátos képviselői a mimikriművészet bajnokainak számító ragadozó botsáskák, a potrohuk földhöz ütögetésével többszáz méterre kommunikáló kopogóbogarak, vagy a hatalmas termetű, tekintényes orrszarvúbogár. A rovarvilág létezésének legfeltűnőbb jelei mégis az akár 6-7 m-es magasságot is elérő termeszvárak, amelyek változatos formájukkal és méretükkel egyeseknek akár tájékozódási pontként is szolgálnak.
Igen sajátságos jelenség helyenként a fákat-bokrokat hihetetlen tömegben ellepő kabócák mindenhonnan áradó monoton és fülsiketítő karéneke, amely egy idő után akár fülzúgást is okozhat.
Északon (Kaokoland, Ovamboland, Kavango és Caprivi régiók) fordulhat elő — főleg az esős évszakban — a maláriaszúnyog, ezért az ide utazóknak ajánlatos a védőoltás és éjszaka a szúnyogháló használata.
Pókok, skorpiók: néhány faj csípése igen kellemetlen, sőt kifejezetten veszélyes is lehet. Szerencsére óvatos életmódot folytatnak, napközben általában föld alatti üregeikben, sziklarepedésekben, kövek vagy fatörzsek alatt tartózkodnak, ezért bár igen sokszor látjuk a különféle skorpiók homokba ásott, fekvő ellipszist formázó járatait, magával a kellemetlen jószággal ritkán találkozunk. 15 év alatt európait ért, súlyosabb következményekkel járó pók- vagy skorpiómarásról nem hallottam. Ettől függetlenül nem árt, ha ellenőrizzük az ágyunkat lefekvés, valamint a lábbelit felhúzás előtt és tartózkodunk a szabadban a mezítláb szaladgálástól.
Októbertől áprilisig a lámpafényre áradó rovartömeg, akár a szabadtéri esti beszélgetéseket is lehetetlenné teheti, nem is a csípésveszély, hanem az arcunkon-ruhánkon-borospoharunkban esőszerűen kopogó látogatók miatt.

A skorpiók nem túl közkedveltek a bennszülöttek körében sem.

A termeszek évtizedeken át állandóan dolgoznak az építkezésen.

Kétéltűek, hüllők:

Nem is hinné az ember, hogy mennyi kisebb-nagyobb békafaj, több teknősbékafaj él ezen a vízben gazdagnak nem mondható területen. Az élet itt is a túlélésről szól, ki kell bírni a következő esős évszakig. Mindenesetre elég furcsa, hogy a csontszáraz hőségben a bozóti cserkelés során egyszer csak egy megtermett teknősbéka keresztezi az utunkat. A gyíkfélék népes családjából a gekkók is több fajjal képviseltetik magukat. Gyíkok előfordulnak a Namib-sivatagtól a sziklás hegyvidéken keresztül az északkeleti mocsarakig. Legnagyobb képviselőjük a másfél méteres hosszúságot elérő, igazi ragadozó életmódot folytató varánusz. A “szakma” félelmetes reprezentánsa természetesen a kéttonnás súlyt is elérő nílusi krokodil, amelyről a vadászható vadfajok közt is szó lesz…

Tüskés környezetbe tüskéshátú gyík való…

De jó,hogy én vettelek előbb észre…!

És van itt még VALAMI… ami talán néhány mondatnál többet érdemel.
Ha Afrika szóba kerül, mindig kiemelt érdeklődés és külön kérdések sora kíséri a kígyókat…
Való igaz, Afrikában van belőlük bőven, csak Namibiában több mint 100 kígyófaj él, amelynek jelentős része többé-kevésbé mérges. Azonban — hacsak szándékosan nem keressük őket — az áprilistól októberig tartó fő vadászati időszakban szerencsére nagyon ritkán találkozunk velük.
Ennek alapvetően két oka van: az egyik, hogy áprilistól a kígyók nagy része “téli” szállására, általában a föld alá vonul, hogy a hűvös hajnalokat és a száraz évszakot átvészelje. A másik ok, hogy szerencsére a kígyók nagyon óvatos állatok és különleges érzékszerveik segítségével az emberi léptek okozta talajrezgést már nagy távolságból érzékelik és 50-60 m távolságból általában kereket oldanak. Az emberre veszélyes marású kígyókat, azok tulajdonságait azonban ettől függetlenül nem árt ismerni. Egyik közismert mérgeskígyó a viperák családjába tartozó pufogó vipera, vagy más néven a Puffader, amely elérheti a másfél méteres hosszúságot és leginkább egy hatalmas májas hurkához hasonlít. Ha idejében észrevesszük, nem jelent veszélyt, mivel meglehetősen lusta jószág, ha teheti elmenekül az ember elől. Közvetlen marási hatósugarán belül azonban gyors mint az “olajozott istennyila”, azaz támadó álláshoz hátrahúzott, erős háromszögletű fejét szemmel nem követhető gyorsasággal veti előre, és mar. Mérge a vérplazma és a vörösvérsejtek elváltozását, bomlását okozza, amely a megmart testrész és a nyirokcsomók erős megduzzadásával, elszíneződésével és igen erős fájdalommal jár. A puffader marásának hatékonyságát, veszélyességét fokozza, hogy nagy mennyiségű mérgét hatalmas méregfogaival igen mélyre juttatja az izomszövetek közé. Ellenszérum és orvosi kezelés nélkül a marás halálos következményekkel jár.

A pufogó vipera nyoma a homokban jól felismerhető.

Namibiában a kobrák igen hírhedt csoportja több fajjal is képviselteti magát, leggyakoribb a közönséges fokföldi kobra, de előfordul a feketenyakú kobra és a különleges technikát alkalmazó úgynevezett köpőkobra is. Ez utóbbi a marási hatósugarát a méreganyag “vízipisztolyszerű” kilövellésével növeli meg, méghozzá az áldozat igen érzékeny testrészére, a szemre célozva. A szembe jutott méreg igen heves, égő fájdalmat vált ki és ideiglenes vakságot is okoz, az ennek következtében veszettül kapálódzó, ordítva vergődő áldozatot aztán a kígyó akár egymás után többször ténylegesen is megmarja. A kobrák mérge egy igen erős idegméreg, amely ellenszérum és orvosi segítség híján néhány órán belül nagy valószínűséggel halált okoz. Mint a kígyók többsége, ha teheti a kobra is kitér az ember elől, ha azonban váratlanul meglepik és nincs lehetőségük a kitérésre, vagy a fészek közelében haladunk el, a kobrák harcias támadó magatartást mutatnak. Azonban ezt is minden esetben megelőzi egy figyelmeztető, erős sistergésszerű dühös sziszegés. A támadáshoz a kígyó 120-200 cm-es testhosszának mintegy 40 %-át a földről felemelve növeli a marási hatósugarat, emiatt a kobramarás célpontja a viperafélékre jellemző boka-alsó lábszár mellett a combtájék vagy a kar is lehet. Az időben alkalmazott tópusi trivalens szérum hatékonysága jó, azonban a szakorvosi utókezelés nem nélkülözhető.
A végére hagytam a javát: Namibiában szép számmal fordul elő a világ egyik leggonoszabb mérgeskígyójának, a mambának két változata, a hírhedt zöld és a még hírhedtebb fekete mamba. A 200-250 cm hosszúságot elérő, karcsú zöld mamba az északi nedvesebb részeken fordul elő, jellemzően fákon él, ezért a vele való találkozás és a marás esélye szerencsére ritkább. A lényegesen nagyobb, akár 4 m hosszúságot és csukló vastagságot is elérő fekete mamba (Dendroaspis polylepis) otthonosan mozog a fákon és a talajon is, zöld rokonánál lényegesen agresszívebb és nem alaptalanul szerezte félelmetes hírnevét Afrika-szerte. Ez a kígyó ugyanis igen magabiztos, az őt ért zavarás esetén gyakorta nem az elmenekülés, hanem az elrettentés taktikáját választja olymódon, hogy a 70-80 centis fűben előttünk hirtelen akár 1,5 méternyire felmagasodva, hatalmasra tátott szájjal idegtépő, erős sziszegést hallat. Olyan ez a hang, mint amikor a túlnyomásos kuktából váratlanul nagy erővel sisteregve kitör a gőz… A meglepően nagyra tátott száj belseje koromfekete, az egyébként szürkés színű kígyó erről kapta a nevét. A fekete mamba a világ leggyorsabb mozgású (kb.25 km/h-ig ) és a királykobra után legnagyobbra növő mérgeskígyója. A feldühödött mamba nemegyszer kis szakaszon üldözi is megzavaróját, kilőtt nyílként csúszva a magas fűben… A fekete mamba mérge egy igen agresszív idegméreg, a marás veszélyességét tovább fokozza, hogy a kígyó méretéből és támadási módszeréből adódóan a marás helye a kar, felkar, a mellkas, a nyak, vagy az arc… A marás ellen csak az azonnal beadott speciális mambaszérum (trópusi polyvalens szérum) és a lehető leggyorsabb szakorvosi ellátás segíthet, egyébként perceken belül hallucinálás, hidegrázás, majd bénulás és rövid időn belül visszafordíthatatlan következmények állnak be. A túlélt marásokat igen sok esetben kísérik maradandó mellékhatások. A mambákat a törzsi háborúk,gerillaharcok során fegyverként is használták…

Ez a 3,6 méteres fekete mamba már nem jelent veszélyt…

A kígyók legtermetesebb képviselője az óriáskígyók közé tartozó python, amelynek több alfaja is honos a térségben. Nem mérges, de ritkán előforduló, kivételes nagyságú példányai az emberre is veszélyesek lehetnek.

Afrika kígyói távolról sem jelentenek a vadonban tartózkodó ember számára akkora veszélyt, mint mondjuk Ázsia bizonyos térségeiben, vagy a Dél-Amerikai trópusokon, mindazonáltal nem vehetjük a kérdést félvállról.
A mérgeskígyók jelenlétét, aktivitását főleg az esős évszakban minden kétséget kizáróan bizonyítják a legeltetett háziállatokban okozott károk, amikor szarvasmarhák, juhok, kecskék, sőt lovak esnek kígyómarás áldozatául.
A vadászokat érdekelheti, hogy a kígyóveszély a vadászkutyák alkalmazásának is egyik igen jelentős akadálya.
Az afrikai vadászkísérők, hivatásos vadászok a kígyókkal kapcsolatos veszélyhelyzetek elhárítására a képzés során szerzett szakismeretekkel és felszereléssel rendelkeznek, de néhány alapvető tudnivalóra és a követendő magatartásra a Tudnivalók fejezetben visszatérünk.

Madarak:

Afrika madárvilága az európainál messze gazdagabb. A szuperlatívuszok helyett, mint “hihetetlen”, “rendkívüli”, stb. álljon itt egy szám: egyedül Namíbiában bizonyítottan több mint 600 madárfaj fordul elő…
A vadászembernek, természetjárónak azonban a teljesség igénye nélkül legalább néhányról illik hallania.

Namibia és a kontinens, valamint a Föld legnagyobb madara a röpképtelen strucc, amely apró fejét 3 m magasan hordja és testsúlya meghaladhatja a 150 kg-ot is. Itt ne az Európában is tenyésztett struccokra gondoljunk, hanem egy ravasz és kellőképpen harcias óriási vadmadárra, amely Namibiában a hegyvidék sziklás részeinek kivételével mindenütt előfordul. A strucc alapvetően füvekkel és lombokkal táplálkozik, nem veti meg azonban a gyümölcsöket, magvakat, rovarokat, sőt apróbb kisemlősökre, kígyókra is előszeretettel vadászik. A strucc kisebb családokban él, egy-egy domináns kakas általában több tyúkból álló háremet tart. A tyúkok tojásaikat egy közös fészekbe rakják, azokat közösen, sőt a kakas részvételével költik ki. A strucctojás (örök kérdés) átlagosan 1,6 kg súlyú és mintegy 24 db tyúktojásnak felel meg. A kikelt strucccsibék igen jelentős része, gyakran 100 %-a is a ragadozók, főleg a sakálok áldozatául, ezért igen sok területen szokás a tojások vagy fiatal csibék begyűjtése és éves kortól való kibocsátása, fokozatos visszavadítása. A strucc húsa, bőre, tolla keresett termékek alapanyaga.

Namibiában a keselyűk, sasok,sólymok és egyéb ragadozó madarak egész sora lelhető fel, ezek képviselői közül az énekesmadárként csicsergő énekes héja és a méltóságteljes kígyászkeselyű önmagában is érdekesség.

Az énekesmadárként csicsergő énekes héja a fák-bokrok tetején leskelődve igen gyakran látható.
Jellemzője a fehéresszürke tollazat fekete evezőtollakkal,valamint a piros láb és csőr.

A kígyászkeselyű (Sagittarius serpentarius) egy igazi angol lord eleganciájával vadássza a legmérgesebb kígyókat is.

A túzokok családjának számos képviselője közül a legnagyobb az óriás-, vagy Khori-túzok, amely igen szép számmal fordul elő a nyíltabb területeken. A tyúkidomúak a nagyszámú sisakos gyöngytyúkon, a frankolin- és fürjféléken kívül a sivatagi repülőtyúkok számos fajával képviseltetik még magukat. Ezek mintegy galamb, vagy szalonka nagyságú repülőtyúkok (Flughuhn) a kora délelőtti órákban igen nagy számban, csapatostul húznak az ivóhelyekre. A galambfélék közül sok a mi balkáni gerlénkhez hasonlító gerlefaj, melyek közül leggyakoribb az általánosan mindenütt előforduló fokföldi gerle, amelynek jellegzetes “kurrogásától” egész nap visszhangzik a táj. A vízimadarak, vadkacsák-ludak sokféleségéből talán a pelikánt és a mi vetési ludunknál valamivel kisebb nílusi ludat lehetne kiemelni (öreg példányai hasonlóan rágósak mint idehaza), de egész sora van a különféle gólyáknak (amelyek közt ott a mi gólyánk is, mint téli vendég), a gémeknek, ibiszeknek, darvaknak. Ezek a madarak mindenütt előfordulnak, ahol legalább időnként vizet találnak. Nem szabad kihagyni a sorból az afrikás könyvekből ismert “szanitéc” marabut és a színes virágsziromként pompázó rózsás flamingók tömegeit sem.

A vadlúdzsákmány Afrikában is nagy becsben áll. A képen elejtett nílusi lúd.

Az énekes madarak számos faja közül a különböző fecske-, fényseregély-, jégmadár (halcion) és légykapó fajok mellett ott találjuk a nálunk is ismert színpompás gyurgyalagot, a búbos bankát (a bennszüköttek is “upupu”-nak hívják!) vagy a károkozása miatt kevésbé kedvelt szürke bóbitás kakadut és a tömpefarkú rózsapapagájt.
A rózsapapagájok időnként olyan tömegekben képesek elszaporodni,hogy egy-egy térségben lehetetlenné is tehetik a mezőgazdasági termelést! Az utazó számára a legfeltűnőbbek mégis a különféle szövőmadarak által csodálatos építészeti műgonddal megalkotott fészkei, amelyek valóban műalkotásszámba mennek: Az apró, verébszerű telepes szövőmadarak igen látványos, kisebb kazalnyi méretű lakótelepeket építenek az erősebb törzsű fák koronájába, a fészkeknek alulról nyíló csőszerű lakásaiban akár többszáz madár is költ. Ezek a fészkek az állandó bővítéstől egyre nagyobbak lesznek, mígnem egy esős napon a lakótelep többmázsányi súlyától a fa letörik, vagy kidől…

Telepes szövőmadarak fészektelepe. Védett, de egyébként sem tanácsos háborgatni.

Ezek a fészkek igen kedvelt vadászterületei és búvóhelyei a fán élő kígyóknak is, amit “zöldfülű” koromban személyesen is tapasztalni voltam kénytelen: Turistákat egy idősebb angol házaspárt — vittem vadfotózásra egy Land Cruiser Pick-Up típusú, nyitott platós terepjáróval. A házaspár egy óriási fészektelepet kívánt lefotózni alulról, hogy a fészkek bejáratai jól láthatók legyenek, ezért a kocsit pont a fészektelep alatt állítottam meg, majd felkapaszkodtam hozzájuk a platóra. Fényképezés közben a fészekből valami a platóra zuhant, és rémülten ismertük fel az esés és ütődés okozta kábulatból vadul tekeregve kibontakozó, ocsúdni kezdő mambát! Az idős emberek meglepően “fiatalosan”, villámgyorsan felugráltak a vezetőfülke tetejére, amihez nekem sem helyem, sem időm nem maradt. Az egyre jobban magához térő hívatlan vendég mintegy másfél méterre volt a “rövidgatyás” térdemtől, így bármilyen mozgással magamra vontam volna a figyelmét. Egyetlen lehetőségként a kezem ügyében lévő fegyvertartóról igen óvatosan leemelt fegyverrel “csővégről” agyonlőttem a fejét már felemelve szimatoló kígyót. Ez az egész jelenet kb.10-15 másodperc alatt zajlott le, majd a döglött kígyót kihajítva, megkönnyebbülten nevettünk az egészen és továbbmentünk. Hirtelen a szokásos “stop” kopogást hallom a kabintetőn. A házaspár szólt, hogy a kocsi folytonos nedves “csíkot” húz maga után a homokos úton.
Megvizsgálva kiderült hogy gázolaj, ugyanis a kapkodva leadott lövéssel a kígyón keresztül átlőttem a kocsi platóját és vele együtt az alatta lévő üzemanyagtartályt is… Elképzelni is rossz, ha benzines a kocsi…

A többi szövőmadár féleség családonként különálló, de egy-egy fán vékony száron lógó óriási érett körtékként sűrűn egymás mellett elhelyezett fészkekett épít, amik fajonként más-más, a fajra jellemző “tervrajz” alapján készülnek. Ezek a fészkek a leghajlékonyabb vékony ágak csúcsain függeszkedve hintáznak a szélben.

Szövőmadár (Webervogel) pár, a sárgahasú a hím.

Végül utoljára említem a namíbiai madárvilág egy számomra igen érdekes figuráját, a sárgacsőrű tokót. Ez a madár — máig sem tudom miért — nekem mindig a szajkót és a szarkát juttatja eszembe. A helyi angolok “Yellow Billed Hornbill”-nek, a németek “Gelbschnabeltoko”-nak vagy egyszerűen “Pfefferfresser”-nek (Borsevő) nevezik ezt az óvatos, de rendkívül kívácsi, fura kinézetű madarat. Mulatságos, amint hatalmas sárga csőrével szinte basáskodva jár-kel a földön a többi madár között, elverve azokat az élelemről. A Damara Camp “házi” tokója úgy hozzászokott a részére kirakott konyhai maradékokhoz, hogy irigységében sokszor még a szakácsnő kedvenc “ölebét” is diadalmasan elverte a tányérjától… Ez a madár mindig ott van, ahol valami érdekes történik. Kíváncsiságára jellemző, hogy hosszú percekig képes nézegetni és körüludvarolni a terepjáró visszapillantójában felfedezett saját tükörképét…

A sárgacsőrű tokó Namibia, és az egész Kalahári-térség igen jellegzetes madara.

Namibiában gyakorlatilag minden madár védett, azonban a nagyobb tömegben előforduló, apróvadszámba vehető fajok közül szabályozott módon, több mint 20 madárfaj vadászható. Erről részletesebben a vadászati részben.